8.fejezet - Stefan karjai közt...

Hello! Nos itt a fejezet! Kicsit rövidke, de szeretném, ha egy elkalandozna a végén a fantáziátok! ;) Szóval.. őő..  kérek szépen komikat :) és akkor hozom is a folytatást! Mit mondjak még? Szörnyecském, majd írd meg, hogy leestél-e a lépcsőn  =D Na, jó olvasást. Szép álmokat, stb! =D

Xx. DevCres

Ahogy végignézett rajtam, láthatta, hogy nem mondom el neki az igazat. Már ismert.

- Nem? – suttogta; majd tovább fürkészett, s végül megszólalt.- Rendben. – bólintott, majd visszafeküdt a párnák közé. – Azt hiszem, hogy akkor nem is kellene beszélnünk, ha csak hazudni tudtok nekem.- Fájt, hogy ezt mondja. Túlságosan is; de semmiképp sem akartam, hogy belekerüljön ebbe a világba. Bár már szinte elkerülhetetlen, de azért mégis.. ha valahogy megóvhatom a tudattól, miszerint eddig egy vámpír lakmározott belőle.. mindent megteszek ennek érdekében és eközben próbálom menteni a menthetőt.

- Lynny… - Mikor hozzáakartam érni, ő elhúzta a kezét.– Mond, mi zaklatott ennyire fel?-kérdeztem, ami eddig foglalkoztatott.

- Hát ez! – mutatott egy papír fecnit amire ez volt írva: „Én nem felejtek, te se tedd!” Rögtön felismertem a kézírást, s máris átkoztam a szemét vérszívó dögöt. Eve nem látta a dühömet, de a tanácstalanságomat biztosan. Az ajkamba haraptam és segély kérőn néztem Stefanra. – Ugye? Most rögtön megint nem mondtok nekem semmit sem… Akkor csak ismételni tudom magamat; nincsen miről beszélnünk, Noah. – a hangja rideg volt. Gondolom most azt hiszi, hogy csak egy újabb álbarát vagyok, aki csak a pénzéért lógott vele.. Utálom ezt az egészet! Néha annyival könnyebb lenne bevenni pár gyógyszert és örök álomba merülni, csak azért, hogy ne bántsak meg senkit. Utálok hazudni, azt pedig, ha valaki gyűlöl, még annál is jobban.

- De Eve..-nem tudtam mit is kéne mondanom; barátnőm arcán egy könnycsepp gördült végig.

- Nincs semmilyen Eve, rendben? – suttogta szinte hang nélkül. – Hazudsz nekem.

- Honnan veszel ennyi balgaságot? – kérdeztem, küzdve a kitörni készülő könnyeim ellen.

- Hogy honnan? Ne haragudj, de kompletten hülyének néztek engem mind, ahányan vagytok! – csattant fel hirtelen.– Megmagyarázod, hogy hogyan lehet az, hogy valaki bent volt a szobámban, miközben ti kint beszéltetek, és itt hagyott nekem egy levelet? Nem jött be senki sem az ajtón, és az ötödiken vagyunk. Ez kicsi fura, nem? Ja és… a színészkedést még tanulnod kellene, nem gondolod? Az arcod nagyon sok mindent elárul. Megköszönném, ha elmennétek. Nem akarok többé hazugságban élni.– morogta egyre hangosabban. Mintha a szívemet tépték volna ki. Evelyn szavai jobban fájtak, mint bármi...

- Evelyn, fejezd meg! – szólt rá Stefan, miközben tekintetét folyamatosan rajtam tartotta. Láthatta, mennyire kiborultam.

- Te fogd be, Stefan! – kiabálta Evelyn. – Megmagyaráznád, miért vannak óriási harapásnyomok a nyakamon, Noah? MEGMAGYARÁZNÁD? Ha annyira nincs semmi titkolni valód, akkor miért vágsz ilyen arcot? Miért titkolózol előttem? Azt hittem a barátnőm vagy.- Kérdés, kérdés, kérdés. Miért ilyen nehéz ez az egész?

- Az is vagyok!- vágtam rá rögtön, bár a mondat végén a hangom elcsuklott.

- Nem vagy az, mert hazudsz!-hangosabban mondta ezt a mondatot mint ahogy eddig beszélt, de nem volt kiabálás.. csak valami olyasmi..- Jobb lesz, ha elmentek mindketten.- nézett rám nyomatékosan. A gép mellette örült csipogásba kezdett. Néhány orvos azonnal beszaladt a kórterembe, a nővérek mondtak valamit, de nem figyeltem rájuk.

- Eve! - kiáltottam, s a gép csak még jobban csipogott. Stefan megragadta a derekam és kivitt a szobából. Órákig ültünk ezután a váróteremben, miközben az orvosok azért küzdöttek, hogy Evelyn életben maradjon. A legjobb barátnőm még mindig olyan állapotban van, mint mikor behozták, s én semmit sem tehetek érte!

- Noah..-suttogta halkan Stefan. Nem néztem rá, inkább még szorosabban hozzábújtam. Ha ő nem lett volna velem, akkor én.. nem is tudom mi lenne velem nélküle. Ő az én őrangyalom, aki velem van jóban, rosszban. - Noah? -szólított meg újra, s most már felnéztem rá. Tekintete végigpásztázta arcom. - Az lenne a legjobb, ha most elmennénk. Az orvosok stabilizálták az állapotát. -suttogta a hajamba. Kérdőn néztem rá; szemeivel az ajtó felé bökött, ahol épp kilépett az egyik orvos. Azonnal felálltam, és érdeklődtem barátnőm állapotáról.

- Uram, kérem megmondaná, hogy van Evelyn?

- Jó napot, ön esetleg rokona Miss Drawing-nak?-nézett rám, a hangjában közöny és ellenszenv volt.

- Nem, én..

- Akkor nincs mit mondanom magának. Miss Drawing állapota csak a családtagjaira tartozik, nem másra. - az orvos rideg tekintettel nézett rám, mintha meg akarna gyilkolni... vagy csak én vagyok most túl érzékeny.. Nagy levegőt vettem, majd megszólaltam.

- Csak azt mondja meg, jól van-e! Ennyit igazán megmondhatna!

- Az állapota stabil. De ennél többet ne várjon tőlem. Viszont látásra. - kezével a kijárat felé intett. Stefan ekkor már mellettem állt.  Egyik karjával átkarolt, így sétáltunk ki, holott inkább kapartam volna ki az orvos szemét.

- Nyugalom. - Suttogta Stefan. Ez után néhány perccel kiléptünk a kórházból. A kocsijához vezetett, majd beszálltunk. -Haza szeretnél menni?

- Nem..-egy kis ideig gondolkodtam.. Hová szeretnék menni? El. Messze attól, aki vagyok, hogy senkit se bántsak meg többé. - Én.. elakarok tűnni.

- Volt már, hogy én is így gondoltam.. nem is olyan régen.-mondta, a tekintete elfelhősödött, s miközben mesélt a gázpedálra taposott és elindult.. nem tartott soká, míg rájöttem hová megyünk.- Katherine és Elena egymás ellen uszított minket Damon-nel. És mi azóta is állandóan harcolunk a másik ellen.

- Sajnálom..-érintettem meg karját, s mintha az érintésemtől megnyugodott volna.

- Köszönöm.- simított végig arcomon, miközben egyenesen a szemembe nézett.

- Ugyan mit? - Eléggé értetlennek tűnhettem.

- Azt, hogy itt vagy nekem. Nálad nagyobb ajándékot nem kaphattam volna Istentől.- éreztem, ahogy a könnyeim ismét gyűlnek.

- Stefan..-suttogtam, de nem tudtam mit mondani. Csak ekkor vettem észre, hogy már a Salvatore háznál vagyunk. Ő kiszállt és máris nyitotta nekem az ajtót a másik oldalt. Ahogy én is kiszálltam, megcsókolt. Őrjítően vad és szenvedélyes egy csók volt. A világ eltörpült körülöttünk. Nem tudtam volna megmondani ki vagyok és hogy egyáltalán hol vagyok. De ez nem is volt fontos. Lefektetett valami puhára, ekkor kinyitottam a szemem. A szobájában voltunk. Kábult voltam ettől a sok érzelemtől, így nem tudtam összpontosítani a látottakra. Csak egy dolog számított. Akartam Őt, ahogy Ő is engem és ez mindkettőnknek elég volt. A világ összefolyt, a vérem felpezsdült. A szeme alatt lilás erek jelentek meg. A szemfogai megnyúltak. Én mégsem féltem. Végigsimítottam az ereken, majd megcsókoltam, mielőtt visszakozhatott volna. A ruhám ekkor adta meg magát és egy reccsenéssel kettévált. Kicsit sajnáltam, de csak mert ez volt az egyik kedvencem. Az érzések magukkal ragadtak minket. Nem volt más, csak Ő és én...