7.fejezet - Kórházi látogatás

Hy everybody! Itt van a következő fejezet.. :) hosszú lett, szóval felőlem most nem hallotok minimum két hétig! De ugye senki sem haragszik? :) Remélem. F.K.B.L.♥ imádlak. :) Hiányozni fogsz, de igyekszem kibírni. :) Mindenkinek kellemes húsvétot és tavaszi szünetet kívánok^^

So Happy Easter! <3 xoxo Devonne

A csend, ami hármunkra borult, már-már fojtogatóan néma volt, így kissé fellélegeztem, mikor észrevettem, hogy Stefan szóra nyitja a száját.

- Evelyn kórházban van.. már két napja eszméletlenül fekszik az egyik kórteremben.-mondta. Leesett állal néztem rá.. Az nem lehet! Eve szívósabb annál, hogy bármi miatt kórházba kerüljön!

- Nem lehet...-suttogtam magam elé révedve- Miért?

- Hasba szúrták, még a Lockwood bulin.-válaszolta Damon. Te jó ég! Evet hasba szúrták és én nem vagyok mellette! Szép kis barátnő vagyok..

- Ki?-kérdeztem, mert számomra ez most fontos volt. Stefan a bátyjára nézett, láttam rajta hogy valamit inkább elhallgatna előlem, így ismét megszólaltam.- Ki volt az?

- Nem tudjuk biztosan.-válaszolt Stefan, a hangjában volt valami, amiből úgy gondoltam van még több is.

- De?-ösztönöztem a folytatásra. Damon elmosolyodott, majd megszólalt.

- Van tippünk, hogy ki akarna ártani Evenek, vagy akár neked.

- Elena?-böktem ki az első eszembe jutó nevet.

- Akár ő is lehetett. Mellesleg van pár dolog, amit tudnod kéne, ha már belecsöppentél ebbe az egészbe.. például azt, hogy Elenának van egy hasonmása és történetesen mind a ketten vámpírok.-mondta. Ez az egész hirtelenjében sokkolt. Az-az Elena, aki megfenyegetett azzal, hogy megöl egy vámpír? Akkor nekem már most kampec.. És ha ő az.. akkor bizonyára az a szőke hajú lány is, akinek most nem jut eszembe a neve.. Basszus! Mekkora pácba keveredtem én! Vámpírok balról, vámpírok jobbról..

- Nagyszerű!-mondtam egy angyali mosollyal. A mellettem álló két vámpírférfi bizonyára dilisnek néz, de most kinek van ezzel ideje törődni?- Akkor indulhatunk a kórházba?

- Persze..-mondta Stefan,bár furán nézett rám..

- Jaj, most mi van? Azt várjátok, hogy mikor borulok ki sikítozva attól, hogy egy eszement vámpírcsaj vadászik rám?-néztem rájuk kérdőn, mire egyszerre bólintottak. Erre széles mosolyt küldtem feléjük, felkaptam az asztalról a kocsikulcsot és elindultam a kijárat felé, bár nem tudtam merre van. - Fiúkák már megbocsássatok, de nem szándékoztok elindulni? - fordultam vissza futólag, de mikor hátranéztem egyikük se volt ott. Zavartan néztem körbe a szobában, hogy ugyan merre lehetnek a vámpírkák, s mikor előre fordultam, Stefan ott állt előttem. - Hoppá! Ez klassz!-mondtam boldogan. Az biztos, hogy nekem nagyon fura gondolkodásom van..

- A kocsim kulcsait, már ha volnál szíves.-mondta Damon én pedig odadobtam neki.- Kösz.

Miután beszálltunk Damon kocsijába, szinte hangtalanul értünk el a kórházig. Az egyetlen egy hang, ami megtörte ezt az idilli csendet, az természetesen az én mindent tudni akaró lepcses szám volt..

- Damon, ittál Eveből?-tettem fel a kérdést.

- Igen.

- És irányítottad is?

- Igen.

- Miért?

- Mert ahhoz volt kedvem! Szeretek az emberekkel játszadozni!-fordult hátra kivillantva borotva éles fogait. Szorosabban bújtam Stefanhoz, aki mellettem ült.

- Damon, állj le!-morogta Stefan.

- Majd akkor kisöcsém, ha végre leáll a tubicád is! Amit nem tartok valószínűnek..-mondta Damon, ezek után nem mertem hozzászólni, helyette inkább Stefant kérdeztem.

- Hogy lehet megölni egy vámpírt?-kérdeztem, mire egy hitetlenkedő nézést kaptam tőle.

- Ha'.. kérdezd Christian barátodat.. ő már elég gyakorlott benne..-morogta Damon elölről. Kérdőn néztem Stefanra.

- Ő egy vadász. A vámpírok és a vérfarkasok ellen.. ezért pont őt akarták melléd tenni a szüleid.

- Értem.-válaszoltam, miközben szépen lassacskán emésztettem a hallottakat. Ekkor tűnt fel, hogy mi nem is a kórházba tartunk, hanem a házunk felé. Mikor aztán megálltunk a mi citromsárga házunk előtt, furán néztem a fiúkra. - Nem úgy volt, hogy a kórházba megyünk?

- Gondoltam, legalábbis a ruhádat elnézve, hogy előbb át öltöznél. De ha nem, akkor nem.-mondta Damon egy gúnyos mosollyal az arcán. Végignéztem magamon. Te jó isten!-gondoltam rémülten. A ruhám itt ott szét volt szakítva és csupa sár voltam mindenhol. Kerestem a mobilomat, hogy abba megnézzem magam, de nem találtam.. Na szép.. még azt is elvesztettem!-morgolódtam tovább, majd kinyitottam a kocsi ajtót, hogy bemenjek a házba. Azonban visszafordultam, még mielőtt egy lépést is tettem volna.

- Stefan.-mondtam, szinte némán, ő pedig se szó, se beszéd, kiszállt, megfogta a kezem és együtt elindultunk a ház felé. Az ajtóhoz érve egy ideig vacakoltam a kulccsal, de véglis sikerrel jártam. Mikor aztán beléptem, Stefan továbbra is odakint állt. Kérdőn néztem rá, ő pedig válaszolt kimondatlan kérdésemre.

- Be kell hívnod, máskülönben nem mehetek be.-mondta mosolyogva; én még mindig nem értettem.. miért is kéne behívnom egyszerűen jöjjön be és kész!- Muszáj.-mondta én pedig végre megértettem, hogy ez valami vámpír misztikumos izé, amit még nem foghatok fel az én emberi agyammal.. legalábbis elméletben ennek így kell lennie.. Damon szerint..

- Gyere be.-mondtam mosolyogva, ő pedig egyszerűen belépett.
- Noah, mi lett veled? És a ruháddal?-hallottam meg Chris hangját a hátam mögül. Mikor megfordultam, arca csodálkozóból gúnyossá vált. - Persze, aki ilyenekkel barátkozik...
- Már tudja.-mondta ki Stefan ezt a két kicsi szót, amitől Chris fal fehér lett.
- Mit tettél vele vámpír?-fakadt ki mérgesen. - Noah, mutasd a nyakad!-mondta, miközben közelebb jött, én pedig egyszerűn félrehúztam a hajam.
- Nem tett velem semmit..-mondtam neki- De igazán elmondhattad volna te is, mi folyik ebben a rohadt városban! Azt például luxus volt megemlíteni, hogy Tyler egy kibaszott vérfarkas?-fakadtam ki hirtelen. Mind a két fiú csak nézett rám, mint borjú az új kapura..- Persze.. válaszolni is luxus.. gondoltam.-motyogtam magam elé, majd felsétáltam az emeletre, de fentről lekiabáltam. - Chris, ha bármit teszel Stefannal én esküszöm megkeserítem a hátralévő életed úgy, hogy azért fogsz imádkozni, hogy bár meghalnál!-kiabáltam, majd magamra csaptam az ajtót. A két méter magas tükröm elé álltam és próbáltam valami biztatót találni a kinézetemben, de semmi.. egyszerűen borzalmasan néztem ki. Elhatároztam, hogy veszek egy gyors fürdőt. Összepakoltam egy adag ruhát, majd fogtam a személyre szabott tusfürdőm, amiben kiderült, szintén vasfű van.. majd átsétáltam a fürdőszobámba. Az emeleten csak az én szobám és ez a fürdő volt, semmi más. Még örültem is neki, mivel így nem kellett folyton várni a soromra vagy bármi egyéb. Mihelyst beléptem a fürdőbe, ledobtam a kis polcra a cuccokat, majd kibontottam a hajamat.
- Hihetetlen, mennyi levél beleragadt..-suttogtam magamnak. Nagy nehezen sikerült megszabadulnom a nem kívánt növénydarabkáktól és levettem a pólót, ami rajtam volt, aztán elhajítottam a szennyesbe.
- Segítsek fürdeni?-jött az ablak felől Damon hangja, mire halálra rémültem.
- Basszus! Szánt szándékkal hozod rám a szívbajt?-kérdeztem, ő pedig csak vigyorgott. Csak most jöttem rá, hogy miért. Felül nem volt rajtam más, csak egy egyszerű melltartó, alul pedig egy combközépig érő fodros fekete szoknya. - Na, húzzál innen Damon míg nem szólok Chrisnek, hogy döfjön beléd egy karót, vagy mit tudom én mit!
- Beengedsz.-suttogta, közben a szemével megint azt az izét csinálta. Most már tudom, hogy nálam hatástalan az egész. Egyszerűen az ablakhoz léptem; gonoszul elmosolyodtam, majd egyszerűen behúztam a függönyt és még a redőnyt is leengedtem, biztos, ami biztos.
Valamit morgott, de nem igazán érdekelt. Ezután hallottam, egy halk puffanást és boldogan szálltam be a zuhany alá. Nagyából 10 perc alatt végeztem, a fürdéssel és a hajmosással együtt. Megszárítottam a hajam, majd felöltöztem és még útközben feltettem a vasfüves nyakláncom. Stefan a ház ajtajában várt rám.
- Mit tettél Damonnal?-kérdezte és az arcán láttam, mennyire boldog.
- Én semmit se.-mondtam egy angyali mosollyal.- Csak nem engedtem, hogy belemásszon a fejembe.
- Helyes!
- Chris, te hová mész?-kérdeztem, mikor megláttam őt a kocsijában egy csomó mindennel felszerelve.
- Áthívtak Wichita Falls-ba, túl sok a vámpír arrafelé.. vagy legalábbis a gyilkosság.-válaszolta, majd átnyújtott egy fura szerkezetet és három fa botot, amik olyan formájúak voltak, hogy azt bárkibe bele lehessen szúrni.
- Ez az amire gondolok?-néztem rá jelentőségteljesen.
- Igen. Ha már nem vagyok itt, akkor valahogy meg tudd magad védeni a vámpírok ellen.. ó és még valami.-nyújtott át egy sárga szárított növényt.-Ez farkasölő fű. Egész jól hat a vérfarkasok ellen. Ha Tyler megint rád ugrana vagy hasonlók, akkor eltudod látni a baját.. de ha átváltozik, akkor ne legyél a közelébe!-mondta, az utolsó szavakat különös kép figyelmeztetően.
- Rendben és köszönöm.-suttogtam, majd átöleltem.
- Azért könnyes búcsút még ne vegyél, két.. max három nap és itt is vagyok, csak biztosra akarok menni! Salvatore. -fordult Stefan felé- Ha tudomást szerzek akármilyen vámpírtámadásról itt Mystic Falls-ban, azért téged és a bátyádat teszlek felelőssé. Vagyis értsd úgy, hogy gyors halálod lesz. -mondta, majd a kocsival elhajtott dél felé. Az "ajándékokat" eltettem a táskámba, majd beültem az előbbi helyemre Stefan mellé.
- Indulhatunk végre?-kérdezte Damon; a hangszíne valahogy sohasem tetszik.. mondjuk már kezdem megszokni ezt a gúnyos hangot..
- Igen, indulhatunk.-bazsalyogtam neki, mire csak morgolódva elindította a kocsit és pár pillanaton belül már meg is érkeztünk a kórházba. Mondjuk a mi házunkhoz igazán közel van.. A kórházban az egyik nővértől megkérdeztem, merre találom Eve kórtermét, ő pedig készségesen segített. A fiúk mind végig jöttek utánam. A terem előtt Eve szülei és a húga ültek.
- Jó napot Mr. és Ms. Drawing, szia Stefanie!-köszöntem egy szomorkás mosollyal.- Eve, hogy van?-tértem azonnal a lényegre- Súlyos az állapota?
- Az orvosok még nem tudják.. az a kés.. egy fontos szervét találta el..-mondta Eve édesanyja, aztán a szavait felváltották a könnyek.
- Nem tudják biztosra, hogy egyáltalán valaha felépül-e.-vette át a szót Eve apja- Jelenleg kóma szerű állapotban van, de ha jobban tetszik, akkor azt is mondhatod rá, hogy csak hosszú ideje alszik.-próbált elejteni egy mosolyt, de nem ment neki. Stefanie folyamatosan az anyját nyugtatgatta és az apja próbált nyugodt maradni; nem akarta, hogy a családja még jobban össze omoljon. - Talán jobb lenne, ha egy kicsit hazamennek pihenni. Én addig Evelyn mellett maradok!-mondtam, mire barátnőm apja bólintott. - Igazad lehet. Ránk férne egy kis pihenés. És köszönjük, hogy helyettünk is itt leszel addig vele.-mondta, ez úttal egy szívből jövő mosollyal. - Eve a barátnőm, természetes, hogy ilyenkor is mellette vagyok.-mondtam. - Ev szerencsés, hogy megismert téged Noah.-mondta barátnőm anyja, majd szipogva kisétáltak mind a hárman a folyosóról. Ezután mindhárman bementünk Evelynhez. Szörnyű látvány volt ez az egész.. csövek álltak ki a testéből.. az egész annyira borzasztó volt. Mondjuk a csövekben fogalmam sincs, hogy mi lehetett, az egyikben egy átlátszó folyadék.. gondolom az infúzió, de a többit nem tudom beazonosítani, vajon mi lehet.. - Ó Stefan..-bújtam hozzá, majd éreztem, amint arcomon végigfolynak a könnyek. - Nyugalom, nem lesz semmi baja!-suttogta, miközben a hátamat simogatta. Hogy a francba legyek nyugodt, mikor a legjobb barátnőm ott fekszik szinte élet nélkül? Pár perc után.. valahogy sikerült megnyugodnom, és így már normálisan is tudtam gondolkodni. - Damon csinálj már valamit!-mondtam hirtelen, mert idegesített az, hogy csak egy helyben áll folyamatosan. - Kiment a szervezetéből az igézésem, adtam neki vasfüvet… - morogta.– Mit akarsz még, mit kellene csinálnom? Örülj neki, hogy nem öltem meg, kislány.-mondta egyre hangosabban. - Maradj már csendben, még a végén felkelted! – csitítottam, miközben ránéztem Evere – Van fogalmad róla, mit tettél vele? Megigézted, a bábud volt, ittál belőle, mint valami marha és… -nem hagyta, hogy befejezzem a mondatot; egyszerűen a szavamba vágott.

- Fejezd be, vagy elhallgattatlak.

- Na, azt próbáld meg! – vágott közbe Stefan.

- Nem kell megpróbálnom, tudjátok, nekem elsőre menni szoktak a dolgok. – gúnyolódott továbbra is Damon.

- Pff… Az egoizmusod senkinek sem jön be, rendben? – mondtam, aztán Damon ismét megpróbált a fejembe mászni – Hiába szuggerálsz ilyen vehemenciával…-ajkam gúnyos mosolyra húzódott- vasfű van bennem és rajtam is, nem emlékszel? – Ezután pillanatokig csend volt, míg Damon meg nem szólalt.

- A vámpír vér segíthet rajta, hogy gyorsabban gyógyuljon. Adnom kellene egy kis vért neki, akkor jobban lenne… -mondta. Míg ide nem értünk, mesélt róla Stefan.. azt mondta, hogy a vámpír vér erősebbé tesz, amitől a sebek is gyorsabban gyógyulna. De van egy aprócska kockázat.. ami miatt ők is vámpírok lettek. Ha valaki a szervezetében egy vámpír vérével hal meg, az vámpírrá válik.

- És, ha valami történik vele? Nem! – mondtam, majd Stefan is megszólalt.

- Semmiképpen.

- Evelyn Darwingról beszélünk. Mit gondolsz… nem ránk terelődne rögtön a gyanú, öcsi?-fordult most Stefanhoz.

- Damon, akkor sem tehetsz ilyet! A kockázatra nem is gondoltál, igaz?

- Sokkal kockázatosabb, ha hagyjuk meghalni. Vagy te nem is akarod megmenteni őt, Noah? – kérdezte most tőlem Damon. Úgy utálom őt! Tudja hogy mi fáj a legjobban és direkt teszi ezt!

- Dehogynem! Hogy állíthatsz ilyet? Tudod nagyon jól, hogy azt szeretném mindennél jobban ebben a pillanatban… -suttogtam- De azt sem akarom, hogy vámpírrá váljon. Még a világról sem tud… Nem szeretném beavatni. Nem venném a szívemre, ha ezért esne bántódása. – mondtam, miközben barátnőmet néztem.

- Valamit kell tennünk Elena és Katherine ellen! – sóhajtotta gondterhelten Stefan.

- Feltámadt az exünk...-mondta Damon. Most végre láttam valami normális érzelmet is az arcán, nem azt a szokványos "kit érdekel a világ, hisz én vagyok Damon Salvatore" arcát láttam... nem ez ennél több volt. Talán egy kicsit tényleg érdekelte, mi lehet a barátnőmmel, és az, is hogy a drága exeik árthatnak neki.. jó mondjuk nekem is, de már az is csoda lenne, ha Ev-re gondolna és nem csak magára.

- Melyik? – jegyeztem meg gúnyosan, mire rám morgott. Ezek után egyszerűen kisétált a teremből.-Most mi lesz?-kérdeztem Stefant.

- Várunk, míg Evelyn jobban nem lesz.-mondta, s szorosan magához ölelt.

- Damon vére.. bár tudom, milyen kockázattal járhat, de akkor is.. Segíthet rajta.-mondtam, a szememet le nem véve barátnőmről. Órákig ott voltunk Evelyn mellett, úgy, hogy fogalmunk sem volt, vajon mi lehet vele. Odakint az éjszaka sötétjét lassan felváltották az első napsugarak.
- Tudod Stefan, ha nem egy kórház kellős közepén aggódnék azért, hogy a barátnőm vajon rendbe jön-e, akkor ez az egész napfelkelte-nézősdi romantikus lenne.-suttogtam kissé álmosan. Valahonnan kávét kell szereznem.. bár nem értem miért vagyok álmos, hisz két napot átaludtam..
- Szerintem még így is az..-mosolyodott el, s lágyan megcsókolt. Ha nem lettem volna ennyire álmos, akkor valószínű, hogy azonnal rávetem magam.. a rohadt életbe! Úgy utálok én álmos lenni! A szoba ajtaja felől kopogást hallottunk, így elváltunk egymástól, majd abba az irányba néztünk, amerről jött a hang. Az ajtóban egy egy szőke hajú, gyönyörű kék szemű lány állt. Már máskor is láttam, így felismertem, azonban a neve nem jutott eszembe. Arcán egy gúnyos mosoly jelent meg, majd megszólalt.
- Én a helyedben édes szívem nagyon gyorsan kimásznék Stefan öléből, mert Elena bármelyik pillanatban betoppanhat és.. akkor búcsút inthetsz a csinos kis fejecskédnek.
- Mit akar már megint Elena?-kérdezte Stefan a lányt, míg én felálltam. Ő is felállt, majd magához húzott és hátulról átölelt.
- Csak megnézi milyen munkát végzett a kis csajjal.-mondta a szőkeség, a neve még mindig nem jutott eszembe, pedig tudom, hogy már mondta is.. vagyis Elenácska mondta.. de akkor is! Hülye emberi memória!- És itt is van. A helyetekben vigyáznék.-mondta, majd megjelent mellette Elena.
- C-c. -adott ki valami fura hangot, amit nem tudtam hová tenni, de az biztos, hogy nem volt ínyére, hogy így lát minket Stefannal. - Noah.. Evelyn barátnőd nem adta át az üzenetem?-nézett rám kérdőn és kissé dühösen, majd egy gúnyos mosoly jelent meg az arcán.- Igaz, hisz volt jobb dolga is annál.. épp elvérzett.
- Te! -a harag eluralkodott rajtam, s ha Stefan nem fog le, akkor nekitámadok Elenának, ami nem lett volna szerencsés dolog. Így egyszerűen csak ennyit mondtam: - Dögölj meg!
- Már megtettem és nézd ismét itt vagyok!-mosolygott rám negédesen.
- Mit akarsz?-kérdezte Stefan.
- Téged.- bazsalyogta a királylány. Ha nem lenne egy tetves vámpír és nem állítanának meg Stefan erős karjai, akkor már rég kikapartam volna a szemeit! De mondjuk.. ha nálam lenne a táskám, amit persze én hülye otthagytam az asztalon, akkor egyszerűen leszúrhatnám egy karóval őt meg a kis barátnőjét is, aki mondjuk még nem ártott nekem, de biztos tervezi.. valahogy..
- Ó, minő öröm téged újra látni Elena!-köszöntötte a lányt Damon, aki belépett a két lány között a szobába.- Mond csak, miért is vagy itt és nem odalent a házunk alatt abban a pincében megkötözve?
- Mert Bailey segített rajtam.- intett a fejével a szőkeség felé. Aha.. tényleg.. már emlékszem.. Bailey-nek hívják.
- Értem, örülök hogy láttalak titeket, de most tűnjetek el.. már ha nem akarsz ismét lekerülni Elena.-mosolygott Damon, biztos épp most evett.. vagy ivott.. és élvezi azt a temérdek erejét, amit ezzel kapott.
- Bailey 500 éves, Damon. Kizárt, hogy tudnátok ártani neki.-mondta a királylány. Komolyan, Bailey-t nem zavarja, hogy Elena nem engedi szóhoz jutni vagy mi van itt?
- Elnézést hölgyeim, de maguk mit keresnek ebben a szobában?-lépett be az egyik orvos, aki Eve állapotát vizsgálta óránként. Elena azonnal elé állt és ezen a hülye hangon, amivel Damon általában megakar igézni, megszólalt.
- Megengedi, hogy itt maradjunk és szépen kisétál innen most!
- Mégis mit képzel maga? Hogy merészel ilyen hangon beszélni velem?-tört ki magából hirtelen az orvos. Mégis csak jó ötlet volt adni neki is egy kis vasfüvet.
- Majd én kikísérem őket.-mondta Damon, aztán a következő mondatot egy kicsivel halkabban mondta- És utána inkább hazamegyek.. Hölgyeim, indulhatunk?-kérdezte, majd a két vámpírlány belekarolt és együtt elindultak. Persze a tetves vámpírkirálylány, nem tudta visszafogni magát és muszáj volt neki egy csókot dobni Stefan felé... A távozásuk után az orvos odalépett Eve mellé és megszólalt.
- Jó hírem van. Evelyn nem sokára magához tér.-mosolygott rám, majd Stefan-ra nézett, az arca megváltozott.. mintha félne egy kicsikét tőle.. Mi van itt? Vagy ő is tudja? Ó.. túl sok kérdésem van még.. Leültünk Stefan-nal Eve mellé, s megfogtam barátnőm kezét, hogy érezze, van mellette valaki. Stefan megfogta a kezem és biztatóan nézett rám. Mikor kinyitotta a szemeit, megkönnyebbülten sóhajtottam egyet.
- Eve! Végre! Azt hittük már sohasem kelsz fel, barátnőm!-kissé megszoríthattam a kezét, mert felszisszent.
- Óvatosan, Noah. – szólt rám Stefan, de eközben mosolygott. Látszott rajta, örül, hogy Eve felébredt, de közben azt is láttam rajta, hogy mennyire reméli, Eve nem tud semmiről. Neki már az is nagy fejtörés, hogy én tudom, mi a szitu velük.- Mi történt?-suttogta barátnőm. A hangja még nem volt az igazi, de én nagyon boldog voltam attól, hogy hallhatom a hangját.

- Nem emlékszel-kérdezte Stefan, a hangjából egy kis reménykedést hallottam ki; amit remélem Ev nem vett észre.

- Nem nagyon, bevallom. – bólintott, majd a kezéből kijövő infúziós csőt kezdte el nézni, s idegesen nyelt egyet– Szóval, mi történt pontosan?-tekintete kettőnk közt cikázott, végül én szólaltam meg. Bár talán a kelleténél halkabb volt a hangom.

- Valaki beléd szúrt egy kést… - valaki szót talán egy kicsit túl hangsúlyoztam, mert Stefan megszorította egy kicsit a kezem. – De tényleg nem emlékszel?

- Homályosak az emlékeim. Csak egy barna szemre emlékszem. -mondta Evelyn.

- Biztosan beverted a fejedet. – mormogta Stefan, majd rám nézett. Rögtön láttam a tekintetéből, hogy nem szeretné, ha megtudná Eve, ki is akarta megölni. Némán bólintottam ki nem mondott kérdésére, majd megszólalt. – Beszélhetnénk?

- Persze. – válaszoltam, majd ismét Eve-re néztem – Ne haragudj, mindjárt jövünk.

- Semmi gond. – bólintott mosolyogva. – Menjetek csak. Valami az súgja, itt leszek még egy darabig.-viccelődött. Ha nekem itt fog viccelődni továbbra is ilyen állapotban én nem tudom mit fogok vele csinálni!-gondoltam, miközben Stefannal kézen fogva kisétáltunk a folyosóra. Elhúzódtunk egy olyan sarokba, ahol kevesebb ember volt; majd ott megszólalt.
- Noah, tudom hogy a barátnőd. De nagyon fontos, hogy ne tudjon meg semmit se erről az egészről, világos?
- Igen. Különben sem vagyok hülye. Nem akartam elmondani neki. Van olyan pillanat, mikor én se akarom tudni ezt az egészet.-a mondat végén ásítottam egyet.
- Aludnod kéne.-simított ki egy kusza hajszálat az arcomból.
- Nem hagyhatom itt.-mondtam inkább magamnak, mint Stefan-nak.
- A családja nemsokára itt lesz.
- Tudom; de nem mehetek el. Tartozom neki ennyivel.-mondtam, majd elindultunk vissza a szobába. Az első, amit észrevettem, az Evelyn furcsa, zavarodott tekintete, amint egy papírcetlít szorongat a kezében.
- Eve? Mi történt? – kérdeztem azonnal, mikor beléptem a kórterembe; Stefan  szorosan mögöttem jött. Neki is feltűnt, hogy valami nem stimmel. – Furcsa az arcod…-mondtam barátnőmnek.

- Nem akartok nekem elmondani valamit?-kérdezte még mindig azt a cetlit szorongatva. Mi lehet rá írva, amitől ennyire kiborult? És miért hiszi azt, hogy titkolózunk? Mondjuk azt joggal hiszi, de mégis honnan jött rá?